Amarbajaszgalant

AMI AZ ADÁSBÓL KIMARADT

 

„Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor számot vet életéről. Felesleges tevékenységek helyett megtalálja azokat a lehetőségeket, melyek előre viszik. Meghozza a döntéseit és aszerint cselekszik; létrehozza a harmóniát kívül-belül. Az új generáció olyan fiatal aktivistákból áll, akik nemcsak saját, de mások szellemi, spirituális és emocionális fejlesztésén fáradoznak. Nyitottságuk eredménye a megbecsülés; keserves munkájuk gyümölcse pedig olyan, mint a havasi gyopár….” .

(Ezotévé - A Merengő)

 

 

Na, és akkor a tipikus hol is kezdjem. Másnaposan nehezen jönnek vissza a dolgok.

Elmentünk egy olyan kolostorba, ahová semmi sem megy. A főúttól kb. 35 km-re van (hú, de milyen pontosan tudom. Hát Balázs, azé’ nagyon ott vagy…).

Igazából máshova akartunk menni, csak a véletlenül épp Mongóliában tartózkodó Laci felvetette a témát, hogy de nézzük már meg azt a fene kolostort. Mi belementünk, a poén az volt, hogy ő nem jött el (megbetegedett).

Így reggel elindultunk a Dragontövbe (ez a buszpályaudvar neve), ahol szépen megvettük a jegyeket. Közben egy portugál  embernek segítettem, de mire a kisasszony kinyomtatta a jegyét, kisült, hogy nincs meg az útlevele. Mondtuk, hogy ez nem probléma, mehet a nélkül is, de a sokktól nem akarta megérteni.  Bebukta a pénzt, én csak bámultam. Így aztán taxiba ült és hazament (persze miután felhívta a kubai nagykövetséget. Csak azt nem értettem, hogy most akkor ő hogy brazil…)

Kellemes buszút, gyönyörű tájak. A városból kijutni csak 1 óra volt. Még zenét is kaptunk és (gondolom megtiszteltetésből) az LMFAO Sexy and I know it slágere volt az első. Asszem vmi Nicki Minaj is volt, na meg a mongol mulatós.

Úgy volt, hogy kiesünk a buszból egy megadott helyen, ahol majd egy taxis vár ránk. Taxi sehol, csak egy nagyi kergette az onokákat, akik összeszarták az utat, amíg a néni az „étteremben” volt (valszeg a délutáni feles miatt). Egyszer csak szólongat egy leginkább koboldra emlékeztető bácsi. Kiderült, hogy ő a taxis, de nincs kocsija. Hoppá, telefonálgatás, dzáá dzáá (mongolul igen, igen). De akkor már menjünk el hozzá. Közben azért megállt beszélgetni az összes falubélivel.  Kicsit bolondos volt, mert bármit kérdeztem, nem arra válaszolt (ez elég gáz volt már a végén). Dóri nagyon tetszett neki, örökbe is fogadta…

Ha valaki látta a Falu című filmet, akkor talán átmegy neki a feeling. A bácsi háza pont olyan volt, csak néhány buddhista kép,vadzsra, meg füstölő tartotta bennem a bizalmat. Kaptunk házi fehér ételeket (vajféleségek, szárított túró stb), ami magyarán szólva undorító volt.

 

Aztán megjelent még 2 bácsi - gondoltuk most már le kéne lépni. Hát nem úgy van, ők nem mennek, nem visznek el. Ez a viselkedés itt alap: a szívatás, várakoztatás afféle divat mongoléknál.

Hej de vicces, azért mégis mennek. Na jóvany menjünk már, nya. Rövidre fogva, megálltunk az egyik bácsi szülőhelyénél, ahol meghalt az apja, a kedvenc folyónál,egy barlangnál, meg egy obónál. Aki nem tudja, hogy mi a az az obó, annak elmondom: szakrális erővel bíró kőhalom, ahová tárgyakat (ruha, kő, étel) helyeznek az utazók (Nagy Kriszta, nem felejtettelek el!!).

Tanúi lehettünk szinkretikus ”sámán” szertartásnak is, amikor áldozatot mutattak be a szellemeknek. A bácsik is abba a kolostorba mentek, ahová mi, úgyhogy ez egyfajta zarándoklat volt nekik. Tudományos szempontból is sok fontos dolgot figyelhettem meg, pl.: levette a cipőjét és a fűben járkált, hogy magába szívja a hely energiáját (még azt is tudta angolul hogy csakra, meg aura). Elmondása szerint a buddhista szertartáson fentről jön az erő, itt a lábán keresztül. Nagyon érdekes volt.

Utána megérkeztünk a szállásra a kis anyóhoz (kb 110 cm a néni), Dzidzsig imé (mongolul) nagyon aranyos volt velünk végig. Tüzet csiholtunk aztán a tetőgyűrűn keresztül figyeltük a villámlást, hallgattuk a tűz pattogását. Csak az éjszaka aktív khtonikus lényektől (a szakzsargonban a víz elemhez kapcsolódó élőlényeket, pl.: bogár, nyű, víziszellem nevezik így) tarthattunk, de végül nem ők támadtak meg.

kolesz2

Végül nem lett vége a világnak…

Ahogy itt vagyunk kint, egészen máshogyan telik az idő. Míg otthon dolgoztam, és tanultam egyszerre, itt most csak a semmittevés megy. Sokszor érzem úgy, hogy haszontalan vagyok. A filologikus életszemléletet pedig még nem egészen tudtam elsajátítani… bár az is egy jó szint, ha az ember a könyvekre izgul és kielégítő program számára, ha egy könyvtárban van egész nap. Lehet, hogy nekem merev a gondolkodásom, de majd idővel biztosan formálódik a hozzáállásom. Kicsit egysíkú az ittlét, néha az a nap csúcspontja, hogy eszünk…

Kicsit vissza a valóságba:

A papírokat még nem szereztük meg, de most nem is foglalkozunk vele igazán. Én most nem tudtam elmenni a fight-ra, mert elrontottam a hasam. Mindenféle kaját összeettem, főleg a hajlmag, egy zsíros, édes tejétel ártott meg, no meg a néhány napos fokhagymakrémleves. Lelki okokat is kereshetnék, találtam is: elég, ha reggel kinyitom a szemem..

Az üres koleszban kedves laoszi szomszédokra leltünk, ami azért jó, mert mindig kapunk valami kaját ajándékba. Egy emeleten lakunk velük, először arra lettünk figyelmesek, hogy büdös van… ez főleg a közös konyhára igaz (az ablakot nem lehet kinyitni), ahol mindig főznek valamit. Már két éve itt vannak és még hármat maradnak. Valami bányászatot tanulnak (bezzeg mi filológusok leszünk, na!)

A dolog úgy kezdődött, hogy palacsintát akartunk sütni, de csak egy rossz, törött serpenyőnk volt – kölcsönkértük az övékét. Itt az edénynek mind vastag alapúak, így külön művészet megtanulni bennük sütni (Dórinak sikerült). Viszonzásul küldtünk nekik palacsintát. Ők pedig rizses, disznóbőrös ételt adtak, amit valami saláta-félébe kellett hajtogatni, majd belemártani mogyorós szójaszószba.

Egy albumot is feltöltök majd az ismert közösségi oldalra, hogy legalább a vizuális élmény meglegyen.

Ez a hét elég laza, voltunk shoppingolni is, és amit nem gondoltam volna, itt Mongóliában végre a férfi ruhák az olcsóbak és a női cuccok a drágábbak. Bár átszámítva hasonló árban vannak, mint otthon, a piacon még egész olcsón meg lehet kapni őket

1 farmer 100000 pénz, a piacon 30000. Egy forint 6 pénz, lehet számolni.

Gondoltam, hogy meg fogok változni egy kicsit, de azt nem hogy majd plázába fogok járni…

Még egy dolog van, amit nem értünk: mindenki mindig megy valahova, senki sem dolgozik, azonban jobbnál jobb ruhákban jár. Honnan van pénzük??

Elvileg a mai program: kitakarítom a szobát…

Az ügyintézés menete lassan haladt, most már van HIV teszt (negatív), fotó, pénz meg minden. Ezután a bevándorlási hivatalba kellett menni, onnan elküldtek, hogy nem!, még van papír, ami kell a kártyához!!

orsin szóh dzovsórol, azaz residental permission.

De nem ilyen egyszerű, mert van ideiglenes (temporary) és állandó (permanent). Elvileg egy gyönyörűséges rózsaszínű kis kártyáért futkosunk ennyit…Dóri azzal nyugtat, hogy legalább nekünk magyaroknak nem kell kifizetni a 70-90 ezer tugrikos díjat a magyar-mongol államközi szerződés miatt. Csak akkor azt mondja meg valaki, hogy miért zárták be az itteni magyar nagykövetséget?

Vissza a központba, onnan elmentünk a bagsín bajrba, a tanári épületbe (leginkább lakásra hasonlít), ott kaptunk még egy papírt. Ez plusz valami 2000 pénz, a forma nyomtatvány is valami hasonló volt. Tehát ahogy írtam, mindenért fizetni kell, járkálni (sokszor feleslegesen), és várni.  Szerintem ezt mindig helyben találják ki, és aztán utána abból vacsoráznak.

Ami a legfontosabb: Mongóliában semmit sem szabad komolyan venni. Ezt a velős tanítást egyik tanárunk fogalmazta meg (ezúton is köszönjük!), mi pedig kiegészítettük: itt senki nem tud semmit. Valaki azt mondta, hogy kell ideiglenes tartózkodási engedély, erre kaptunk egy pecsétet az útlevelünkbe, amitől számítva kb. két héten belül kell elintézni az állandót. Tehát akkor hol is van az ideiglenes? Sztem nincs is olyan.

Másik kedvencem: majd a bagsín bajr-ban elmondják, hogy mi kell:

 A pont: az irodista nő azt mondta, hogy csak az az egy papír kell, amit adott.

B pont: még fizetni is kellett érte.

C pont: amikor ma visszamentünk a város végén, a reptér mellet lévő bevándorlási hivatalba, ott kegyesen elmondták, hogy mi mindent nagyon jól csinálunk, de még 2 papír kell, amit az egyetemen kell elintézni (onnan küldtek minket ide) és majd az egyik tanárt kell elküldeni intézkedni…

AKKOR MOST MI KELL???

Elbuszoztunk a világ végére, agyonnyomtak (közben a helyi dáridó szól), oda-vissza 800 pénzt fizettünk.

 Agresszív, vörös színű és leginkább purcanós szellentés hangú kabócák garmadáján verekedtük keresztül magunkat, hogy eljussunk az isteni bureau-ba, a szentbeszédet meghallgatni (persze csak sorszámmal, és amikor mi kerültünk sorra, még 10 percet beszélt az ügyintéző valami amcsi-mongol párral, pedig látta, hogy ott vagyunk és kiírta a számot a gép).

Visszaérve az egyetemre, zárt ajtókat találtunk, így beültünk az egyik kedvenc helyünkre, az olcsó és vega Loving Hut-ba. Előző napi ügyintézésünknek is ez lett a végcélja Emesével, meg egy ausztrál sráccal, akivel végig angolul dumáltam és végre volt good oppurtunity to evolve my English and get some information. Most más úton közelítettük meg az északi éttermet (mert ez valami franchise féle itt). Útközben minden helyi az eget bámulta, mire megkérdeztem egy bácsiit, hogy mégis jászn bé? (mi a franc van). Erre mutogatta az eget, meg hogy fent van a Hold… tényleg látszódott egy icipici karéj a világoskék égen. Hogy mi ezen olyan nagy szám, azt máig sem tudom. Főleg az érdekelne, hogy hogyhogy kijött mindenki a boltból és az eget bámulta. Öreg, és fiatal, férfi, nő egyaránt. Még a babák is. Be van építve egy chip az agyukba, hogy ha látszik a Hold világosban, akkor rögtön észreveszik?!  És a sok öreg meg pláne hogy szúrta ki… gyerekek, itt most mi a szar van?? Tele lett az utca emberekkel, és mindenki hüledezett. Mi meg azt gondoltuk: na ne már, tényleg itt a világvége??

A szállás

Gertee

Azaz otthon. Itt vagyunk a koleszban, itt fogunk lakni fél évig..

Első élményünk a taxizás után máris az ügyintézés volt, mivel itt Mongóliában minden bonyolult, máshol van, és fizetni kell érte. A helyiek kolijába akartunk bemenni, de aztán egy mongol csaj segített és elmondta, hogy a mi épületünk márpedig nem ez. Utána felfedeztük a fakóbb épületben a gdaad ojitní bajr-t (direkt nem jól írom át, tessék, kövezzetek meg!). Itt a menedzserrel is beszéltem, aki elég ordenáré egy nő (bár állítólag jobb, mint az előző). Ő vezeti a koleszt, és leginkább Szörnyella de Frace, Amy Winehouse (R.I.P.), és Lady Gaga egyesül benne.  Mondta, hogy kell egy kontaktszemély, aki igazol, mert amúgy valami 50 dollár egy nap - mindegy csak legyen ingyen, ha már fizeti a mongol állam! Ezért visszamentem a csajhoz, aki eltűnt 10 percre, de aztán előkerült. Elkísért az egyetemre, s közben kiderült, hogy fizikát tanít, fél évet volt Indiában részképzésen és Amy-nek hívják (angolosítva persze).

Ezután találkoztam Bat-Ireedüi-el, a helyi atyaúristennel. Nagyon kedves ember és hellyel, ásványvízzel kínált. Mondtam, hogy segítség kell, egy kontaktszemély, aki segít az ügyintézésben. Ganbold lesz az, róla többet még nem tudok írni (sose láttam, csak tudom, hogy valami fejes, és egy könyvét vettük-melyben magyar versek, pl.: „Orsolya pinája” van lefordítva mongolra).

Beszéltem vele telefonon (Bat-Ireedüi-é a készülék), majd kitaláltuk, hogy a Teleki Kriszta, aki most itt van, ő majd segít. Nehéz visszaadni a személyeket, akik történetünk szereplői, mivel jelen esetben semmilyen audiovizuális élmény nem érthető meg a mélyebb lélektani háttér meglobogtatása, és a közös élmények nélkül. Kriszta sokat segített (és segít most is), de végül kisült, hogy nem ő, hanem Emese lesz a mentorunk, aki szerez nekünk szobát és intézkedik. (Mire kisült, hogy nem jön a Kriszta, 1 órát vártunk, állítólag ez kevésnek számít...)

Első ránézésre elég lepukkant szobát kaptunk, 2 hálószoba, az enyémben 3 ágy. Az egyiket épp kivitték, amikor darabokra hullott szét… s ebben a pillanatban lépett be az otthoni mandzsu tanár, Olivér. Volt nagy röhögés, csak a menedzser nézett belassulva, hogy most akkor mi van? Net van, de lassú, a wc rossz, de működik; zuhany nincs csak közös (Emese szobájában van…), az ajtót meg be kell rúgni. Ja, és egy szívecske van az ajtó fölé rajzolva…

Utána ügyintézés Emesével az egyetemen: fotó (1%, gondolom az arány?), 200 0 pénz, papírok, útlevélmásolat, friss HIV teszt (asszem mindent felsoroltam). Utána vissza a koleszba. Útközben Emese megmutatta hol lehet tesztet csináltatni (Úristen, 5 éve negatív volt, de lehet hogy azóta elkaptam?), aztán kajáltunk. A mongol konyha jó felüdülés volt a kínai után, egyszerűsége szinte leírhatatlan. A két „alap” ételt ettük, a bódzot és a hósórt (előbbi főtt, utóbbi sült marhahúsos tészta). Hozzá szűté cajt, azaz sós vajas teát ittunk.

 (Szandi, azaz Kelly megmaradt amerikainak és a kávét választotta).

Délután további ügyintézések, nagybevásárlás a hüpermarketben és vacsora.

Úgy érzem, a java csak most kezdődik……

Ulánbátor felé

Ulánbátor felé

Dzamín Údban csak az esti fél 10kor induló vonatra kaptunk jegyet, így sok időnk maradt átvenni a mongol attitűdöt. Fél óra múlva már ők néztek ránk hitetlenkedve, amikor csomagjainkkal a földön fekve, törökülésben ülve majszoltuk az echte mongol kaját, a fenyőmagot, szárított túrót és a bódzot. Később néhány helyi odajött hozzánk (nehezen tudják elképzelni, hogy nyugati ember beszéli a nyelvüket), és összehaverkodtunk. Volt egy csávó, aki nagyon nyomult és közvetlenségével kissé meg is rémített. Elhívott minket a jurtájába majd UB-ban, meg hogy a Dóri vezesse az autóját, és főz nekünk meg minden… később elkísért a közeli üzletekbe, ahol vettem még kaját. Itt is mindenkinek bemutatott, ami kissé fura volt a számomra. De mindenkinek volt néhány kedves szava hozzám.

A vonaton már a szokásos feeling: mindenki tolakszik, csomagokat hurcibál (még mindig serceg a szkoccs!). A mi kabinunkba is bebaszták a saját cuccaikat, így aztán alig fértünk el. Egy mongol gyerek is velünk aludt (4 ágyas minden kabin), aki kb. 15nek nézett ki, de mint kiderült, 20éves volt. Nir: Mönh, basz Mönhbajar (ez mongolul volt!). Később rájöttünk, hogy kb. vagy mindenki fiatalabb a koránál, vagy kövér. Valami rajzolómenedzser a csávó, vagy mi. Anyanyelvén kívül angolul, oroszul, japánul és koreaiul is beszél, tehát tényleg nagy szám. A mongolok amúgy is imádják a menedzser szót használni, így most sem lepődtünk meg.. aztán bejött az unokahúga is, egy egész szép lány, aki viszont csak mongolul beszélt. Elég visszahúzódó volt, de azért vele is elboldogultunk.

Mönh Mongol nevet is adott nekünk, az enyém a bátyja neve, azaz Anh lett (kiejtés szerint írom a mongolt). Azt jelenti, hogy első. Hosszabb változata az Anhbajar, azaz első boldogság/ünnep. Szandi a Szar(a), azaz Hold, Dóri pedig a Nar(a), azaz Nap nevet kapta. Szerintem flash, nem?

Bejött a vonatos ujcsligcs, kiszolgágó-néni féle, aki közölte, hogy az előtte alattomosan szétosztott és frissnek tűnő lepedő+huzat csomag igazából fizetős, 1500 pénz. Szandinak még volt annyi lélekjelenléte, hogy nem bontotta ki a csomagot, így ő jól járt. Mi meg leszámoltuk a zsét… Jaaj már megint csak a pénzre mennek!!

Mi is elneveztük a kis mongolt és az Ákos nevet kapta, mely köztudottan fehér sólymot jelent (ugye, Babbi néni?). Sokat beszélgettünk, még klasszikus mongolul is írtam neki, amin ő nagyon elcsodálkozott (ugyanis ő nem tud). Aztán lett csak fucked up situation, amikor bejött kedves barátunk, Danbold (néha Gombold!-nak hívtuk), akivel összeismerkedtünk az állomáson. Hozta a szar mongol vodkát, és én feláldoztam magam. Mondtam: bid jadarsan, azaz fáradtak vagyunk, és csak én iszom. Végül ő is ivott velem, bár ő teletöltötte magának a kávéspoharat…valszeg alkesz és kissé bolond is volt a csávó, mert ráfeküdt Szandira, és még a fajtájabeliek (Mönh, meg a kiscsaj) is kirohantak, szinte észrevétlenül. Aztán egész vonatúton attól féltünk, hogy mikor jön megint a rém… az ajtót meg nem tudtuk bezárni, mert a rajzmenedzser kiment pókerezni a szüleihez. Néhány bogár és a sok ágynemű között lamentálva figyeltem a narancssárga félholdat, és arra gondoltam, hogy most akkor otthon vagyok?

Beijing-Erlian

Beijing-Erlian

A vonatút Erlianig nagyon jó volt, összeismerkedtünk egy csapat mongol diákkal, akik szintén a mongol állami egyetemen tanulnak. Így nemcsak barátokra tettünk szert, de mongol nyelvtudásunkat is fejleszthettük. Majd ubiban (Ulánbátor) találkozunk velük.  Azt mondták, hogy nagyon szépen beszélünk a nyelvükön, s mivel ezt később minden helyi megerősítette, a végén még el is hittük, hogy mongol xilér szen jeren.

Alvás, evés, röhögés-röviden ez történt kb. fél napon keresztül. Kifejezetten kellemes volt a vonaton, az emeleten meditálni - egészen a Roxfort expresszen éreztem magam.

A határvárosba érve először egy nagyon puccos szállodába mentünk be, ahol nagyon drágán adtak volna nekünk szállást (3 ágyas nincs és kész!). Ezután a másik irányba mentünk, ahol viszont szuper áron 98 jüan/nap kaptunk szobát. Együtt vacsoráztunk a vonatos mongol haverokkal, így autentikus élményben volt részünk. Megkóstoltattam velük az otthonról hozott almapálinkát, és teljesen készek lettek tőle. A „rangidős” csávónak elég is volt az egy feles. Én bárányos tésztát, a lányok bódzos levest ettek (a bódz olyan, mint a wantan, tésztába csomagolt hús). Közben tovább folyt a beszélgetés, és a szomszéd asztalnál ülő franciák irigykedve bámultak, hogy mi európai létünkre hogyhogy beszéljük a mongolt, és ráadásul folyékonyan.. YEE!

 A pekingi, sőt a nyugati viszonylatokhoz képest is szép és tiszta volt a szoba. Még wi-fi is volt, amit korlátlanul tudtunk használni (ez sajnos nem tett jót a szerelmi bánatnak, mert a youtube-ra tévedve csupa érzelmes számot hallgattam meg. Bi: mó).

Reggel 8kor elhagytuk a szállást, és mentünk a buszpályaudvarra. Kiderült, hogy a busz csak fél 2kor indul, így sok időnk maradt addig. Vettünk kaját elvitelre (kínaiul rendeltünk!). Utána elmentünk a postára, ahol közölték, hogy onnan nem adhatunk fel levelet Európába, ezért elküldtek minket egy másik helyre, amit nem találtunk meg, pedig kb. még 5 embert megkérdeztünk. Szerintem nincs is olyan épület..  Furcsa egy város ez az a Erlian. Mivel Belső-Mongóliában van, mongolul is ki vannak írva a feliratok, de mongolul senki sem beszélt velünk. Pedig már láthattuk, hogy jól beszéljük a nyelvet. Amikor mongolul beszélő hölgyeket kérdeztem, rögtön átváltottak kínaira, és ijedt arckifejezéssel adták az értetlent…biztos azt hitték, hogy valami ENSZ ügynökök vagyunk, és a kisebbségi életszínvonalat mérjük fel turistának álcázva. Senki sem beszél mongolul, még a postán sem (de akkor minek van kiírva? valszeg politikai okokat kereshetnénk, ez mindenkinek önálló feladat.)

Az indulás előtt 2 órával már készülődés, nagy zsivaj volt. Itt az a módi, hogy sorba lepakolják a bőröndöket, ragasztott szatyrokat egymás mögé és így kígyóformát alakítanak ki (amitől nem lehet elférni). A ragasztás külön téma, meg is beszéltük, hogy csinálunk majd egy ilyen órát a suliban. Ha van hagyományos műveltség (az egyik kedvenc óránk..), akkor legyen modern műveltség is. De nem akárhogy. Mert kérem, ennek módszertana van: külön terminológiával, ki ragaszt, ki segít, ki nézi... A ragasztó neve (Szkoccs, a márkáról), jobbról, avagy balról tekerik-e rá. Ha szakad, ha tépik, milyen hangja van. Külön feladat a ragasztó nyújtása, amivel spórolni lehet (a mongolosok, most valszeg röhögnek). Így mindenki kb. 5-6poggyászt visz fel a buszra, egyenként 10 jüanért. A beszállás külön harc, mindenki elsőnek akar felérni. Ez iit még Kína, izgulni kell. Vajon lesz-e hely, hányadikként szállunk fel, juj!!

Kiszúrtunk egy nagyon egyedi csapatot, akik mint valami rajhalak követik egymást: az észak-koreaiak. Mellükön a nagy vezér képe látható, vörös háttérrel. Nagyon kedvesek, és szinte mindegyiken napszemüveg van. Még mosolyogtak is, szerintem azt hitték, hogy a Kezdeti Ők országából való. (mivel az országnevek általában nemzetközi szavak, ezért kitaláltunk kódokat, jelen esetben Oroszországról van szó)

A határátkeléssel semmi baj, s már meg is érkeztünk a mongol oldalra, Dzamín Údba.

Beijing-Erlian

Beijing-Erlian

Már a szálláson vagyok, sokak már láttak néhány képet, amit méltóztatott feltölteni az illegális közösségi oldal a népköztársaság internethálózata segítségével (amúgy csak most esik le, mekkora hülyeség lenne, amikor ennyien vannak…?). A történet lényege az, hogy szobánként 98 jüanért szállunk meg a kínai.mongol határvárosban, Erlianban. Holnap megyünk a reggel 10 órás busszal a mongol oldalra, Dzamín Údba (a mongol helységeket kiejtés szerint írom le).

Előző este még Csomag Shirley-vel találkoztunk ( a kínai-mongol horcsin kontakt-nő), akivel egy kínai pizza hut-ban ittunk gyümölcslevet. Vagy 2 órát beszélgettek Matyival, mi meg igyekeztünk nem bealudni, miközben agyunkkal a mongol mondatokat ültettük át magyarra. Nem engedte kifizetni a számlát, így aztán bárhogy erősködtünk, ő hívott meg minket.. Sok érdekességet tudtunk meg a Kínában élőmongol kisebbség, a horcsinok életéről. Leginkább földet művelnek, és általában hajdinát (azaz tatárkát) termesztenek.

Ijesztő, hogy mennyi mindent elfelejt az ember, ha nem írja le. Már egészen összekuszálódtak a fejemben a kínai emlékek (remélem hasonló módon a szerelmi bánat is eltűnik mihamarább). Meg akartuk mászni a nagy falat, de az otthoni mandzsu tanár (Olivér) kicsit félreinformált minket, illetve kifelejtett bizonyos információt a Dórinak írt üzenetből, pl.: hogy a 68-as busz, ami odavisz, az nem indul onnan, ahová visszahozza az embereket, hanem ki kell menni Peking szélére, mert onnan indul. Csakhogy mi ezt nem tudtuk, így bolyongtunk össze-vissza, kicsit megedződtünk testben, lélekben és végül Matyi elkérte az egyik kínai boltban a pasas mobilját, amivel föl tudta hívni a Csomag Shirleyt (akinek a neve maradjon még mindig titokban) 2 jüanért. Én meg vettem egy fagyit, hogy ne legyen gáz a szitu.  Végül vissza kellett menni egy megállót a 13-as metróval (!), és onnan egy rózsaszín külvárosi szakaszon végig menni (olyan, mint nálunk a hév és kb. fél óra a menetidő) egészen egy 870-es buszig. Ami méltóztatott nem jönni (Kínában nem egyértelmű, hogy a másik irányba menő busz hol áll meg), így aztán a napon ültünk, melegedtünk, mire lassan előjött a busz. Onnan még sok-sok idő (bealudtam) és végül az istenverte 68-as busz, amivel végigmentünk. Kb. délre a nagy falnál voltunk. Pekingben nagyon párás az idő és nagyon meleg van. Aki volt Nepálban az képzelje el, hogy még plusz 10° fokkal van melegebb és arányaival büdösebb.

Következett a nagy fal. Bár a világ 8 csodájának egyike, mégsem tekintem pl. egy Kheopsz-piramisnak. A Han-korban kezdték el építeni és a Ming-dinasztia idején fejezték be. Már a kezdetben sem jelentett különösebb védelmet, és csak később állt össze a tulajdonképpeni „Nagy Fal”. Maguk a kínaiak nem nevezték így, hanem nyugati mintára adták ezt a nevet neki. Feladatának tehát soha nem felelt meg, viszont úgy tűnik, a kínaiak a jövőbe láttak: nagyszerű turistalátványosság lett belőle később.

Mi egy olyan szakaszt másztunk meg, amely nem a legmagasabb, de nagyon szép kilátás nyílik a hegyekre és a többi szakaszra. És persze ember is kevesebb van…

A kalap- és pólóárusok már messziről ordibáltak: luká luká, csipa, luki és egyéb „sinobrit” szavakat használva (kb.: have a look at it?, cheaper, etc.). A legviccesebb mégis az, amikor kínaiul válaszolunk, hogy köszi, de nem kérünk. A hőségtől való védelem miatt Matyival feltekertük a pólónkat a fejünkre, így félmeztelenül ijesztgettük szegény kínaiakat. Maradandó látványban lehetett részük, mert néhányan még le is akartak fényképezkedni velünk.

Miután kimásztuk magunkból az erőt a 35 fokon, kerestünk egy buszt, ami visszavisz minket a Sárkánymocsárba (Longze)., ahonnét metróval mentünk be a központba.

Utána shopping, kajálás és csicsika.

Beijing

Beijing

 

Ma városnézés deluxe. Mivel Matyi (a laoshi, azaz tanár) perfekt kínai, ezért mintha kinyílt volna a világ (még jobban, mint eddig). A reggeli niuroumian (ez azt jelenti, hogy kb így kell kiejteni nyuzsómien).volt, ami tésztás húsleves. Húsleves, mert húsleves íze van és hús leves mert 4 db marhahús szelet van benne (szigorúan!). Matyi extra hússal kérte így ő tényleg húsos levest kapott.

A levest pálcikával kell enni, és még mindig nem szabad hadonászni az evőeszközzel, sem pedig beleszúrni az ételbe (pedig de beleszúrtam volna a levesbe). Ezután továbbindultunk a belvárosba, ahol megvettük a vonatjegyeket. Az állomás (és ez csak az egyik) kb akkora, mint nálunk a Parlament…

Rendőrök álltak sorfalat, mert annyi ember volt, hogy az épület előtti téren alig fértek el..148 jüan a jegy Erlian-ig (mongolul Irén-ig). Ott fogunk átkelni a határon, ami még néhány száz jüan, s másnap indulhatunk tovább mongol vonattal a főváros, Ulánbátor felé.

A jegyvásárlás után bementünk egy internet kávézóba, ahol mindenki vagy wowozott (ezt nem tiltja a rendszer, csak az ismert közösségi oldal használatát), vagy DotA-zott (aki anno hallgatott Basshuntert, annak megvan). A maradék népség pedig vagy msnezett (a kínai változat színes és - az én olvasatomban - mangának nevezhető figurák vannak feltöltve kép helyett).

Ezután a Tientan (A Mennyei Ég Temploma) következett, melyet a Ming korban építettek (15.század). Ez tulajdonképpen egy óriási park, ahol számos templom, oltár és egyéb épület található. A „központi” részbe plusz 20 jüan a beugró, csak én vettem meg, mert engem különösen érdekelt (biztos az előző életek?). A hatalom megtartását és a gyarapodást volt hivatott szolgálni a komplexum. Útközben elvesztem, és Dóri a vizesüveggel vert meg, amikor szembetalálkoztunk véletlenül J

Utána gyöngypiac következett, ami olyan, mint nálunk a skála volt anno, többemeletes szoci épület. Itt mindenféle holmi kapható, a bóvlitól az eredeti Konverse cipőig. A lányok és Matyi vettek is surranót, Dórival közölték, hogy várni kell egy kicsit, lesz nagyobb (és tényleg lett, valszeg a pult alatt ragasztották össze, vagy az alagsor gyermekmunkásai kemény munkával dolgozták fel az anyagot, miközben korbáccsal ütötték őket. Hogy hogy lett hirtelen 5 perc alatt nagyobb méret, azóta sem jöttünk rá).

 Közben jöttek horvátok, akik 2 hete vannak Kínában nyári egyetemen, vagy min, és már úgy beszélnek, mint a helyiek. Angolul köszöntek el, miután semmit sem vettek a cipős bódénál: bye bye bitches! Én alkudoztam a semmire, ami kedvenc szokásom lett. De így is sikerült levinni az 1800 jüanos gagyi i-phone-t 359-re… persze nem vettem meg, de holnap visszamegyek. A két xiaojie már visítozott, meg mondták, hogy én itt direkt szopatom őket-ami igaz is volt. Mondtam, hogy mutassa meg, hogy van-e játék a gépen és aztán beközöltem, hogy ugye milyen jó a játék, miért nem veszi meg ő. Meg hasonlók... de tényleg flash így alkudni.

Utána Wangfujing. Ez az egyik leghíresebb utca, mely nevét arról kapta, hogy anno a mongol területeken lévő fejedelmek/hercegek szálláshelye volt. Onnan bementünk az Ízek Utcájába, ahol tényleg volt skorpió, csótány és kígyó is. Kedves ismerősök, kérlek bocsássatok meg, de nincs szívem megsüttetni magamnak az élő skorpiókat, úgyhogy csak a kígyóval próbálkozom majd. Ma azért nem ettem, mert csak 5 jüant engedtek az árból, és én 15-ért nem veszem meg. Ami késik, nem múlik!

A „szórakoztató” részen láttunk magától körbemenő lovat (esetleg zebra ez extrémebb vásárlóknak), ugráló, automata keljfeljancsi figurát (3 féle színben), kottát olvasó, lábait himbáló, világító ruhájú és hajú rózsaszín kislányt. A legújabb találmány a piacon: vidrára, vagy inkább felmosó mopra emlékeztető, a csomag tartozékát képező labdáért felúszó, de soha el nem érő és közben tekergő szintetikus szőrcsomó, szemekkel és orral…(hangja is van)

Este vacsora a „törzshelyünkön”, most Gongbao csirke rizzsel. Utána netkávézó, most részemről sör nélkül (az csak kihozza a szerelmi bánatot). Most épp egymást megölős kínai akciófilm megy. Egyik kedvenc jelenetem, amikor a főgonosz már a hatodik pofont adja az egyik kisgyereknek, aki ordít, mire valaki fejbe bassza egy korsó vízzel. Ezután még 2X megölik a csúnya bácsit (tir: mó), pl. eltörik a nyakcsigolyáját és föl-le lifteztetik a torkában. 10 perc múlva feléled, elviszik és ordít (ez lenne a 3. halál?).

Jó éjszakát!

Beijing

Beijing

Még nem ettünk Beijing kaoya-t, azaz pekingi kacsát.

Előző nap néhány órás alvás után ismét nem hagyott minket nyugodni a felfedező láz és kiszabadultunk a nagyvárosba, ami büdös, koszos és nagyon hatalmas. Találkoztunk a Csomag Shirley-vel, aki elkalauzolt minket a pályaudvarra, ahol megnéztük, hogy mennyibe is kerül a vonatjegy Mongóliába (a személy neve maradjon titokban, a google fordító ezt adta ki, amikor beírtuk hanzu-vel). Vele jól elbeszélgettem mongolul is (gyönyörűen beszél), csak olyan fáradt voltam, hogy kértem, váltsunk át angolra. Így egy csomó mindent megtudtam róla és Kínáról. Pl.: nekik is sokat kell várni az orvosnál. (?!) A vonatozás nem egy egyszerű eset ám, mert ha nemzetközi jegyet vesz az ember (hogy egyből eljusson Ulánbátorba),  akkor az sokkal drágább, mintha a határon átszállna az ember és onnan menne tovább a helyi vonattal (a határátkelés néhány óra).

Mielőtt azonban a pályaudvarra értünk volna, össze-vissza kalauzolt minket és számos épületbe bementünk (nem tudom, miért). Végül aztán nem vettünk jegyet, mert úgy voltunk vele, hogy az ajánlatot előbb meg kell vitatnunk. Ezért ma vesszük meg a jegyet (éjjel fél egy van) az egyik tanárunk segítségével, aki szintén Kínában tartózkodik tanulmányúton.

A találkozás után bementünk egy közeli szállodába, ahol van wi-fi és ott próbáltunk szerencsét az internettel. Végül szerencsésen bejött az ismert internetes közösségi oldal (ami amúgy alapból Kínában nem jön be), és egy üveg sör elfogyasztása után szerencsésen hazajutottunk a szobánkba, ahol aztán egy jót aludtunk.

Másnap ismét városnézés. Mao maozóulemát (LOL) lekéstük, program: a Tienanmen tér, valami nagy park a Tiltott város mellett, Nemzeti Múzeum és közben ebédünk egy echte kínai étteremben. Én mogyorós csirkét ettem rizzsel, a többiek gyümölcssalátát, mely barackból, dinnyéből, uborkából és paradicsomból állt… Délután találkozás Matyival (a tanárunk), majd egy igazi kínai vacsora elfogyasztása egy muszlim étteremben. Ez az elnevezés kb. arra utal, hogy jobb minőségű kaját szolgálnak föl. Én nem mertem húst enni, (mivel olyan sok volt az utcán a kutya és épp ütögették őket, amit azért csinálnak, mielőtt levágják az adott állatot, hogy édesebb legyen a húsa), ezért tojásos tésztát kértem. Erre mindenkinek kihozták az adott kaját hús nélkül… kicsit csúnyán néztek rám a többiek.

Este szokásos helyünkön sör és mellette az internet használata, Matyi megmutatta a képeit a terepmunkáról és aztán jövünk haza lefeküdni, a többiek már alszanak, én meg még nem tudok.

Most utolértem magam végre. Remélem, fel tudom majd tölteni az anyagot a blogra és el tudjátok olvasni. Kiütött rajtam a depresszió, most eléggé szomorú vagyok. Hiányoztok!!

Kijev-Peking

Kijev-Beijing

Innentől maradok a pinyin átírásnál. A repülőút olyan hosszúnak tűnt, mint amennyivel rövidebb volt a tényleges repülési időhöz képest (5 órával a jövőben vagyunk). A kedvelt ukrán légitársaság már nem okozott semmilyen meglepetést rendszertelenségével és a kiszolgálás körülményeivel kapcsolatban. 2X kaptunk enni, 2X hideg és 2X meleg innivalót. Kispárnát adtak, de pokróc már csak néhány utasnak jutott (ez azért volt szívfájdalom, mert az az agymenése az ukránoknak, hogy  a légkondit maxon kell nyomatni, és ki sem lehet kapcsolni).

Bár a jegyünk egymás mellé szólt, mégis egy idős kínai házaspár mellé ültem le, mivel 2-3-2 az ülések elrendezése (tehát Szandiék mellett ülök, de mégsem). Az időt poénkodással töltöttem el, illetve megint sok mongol, illetve kínai szót sikerült megtanulnom (komolyan, nálam ez az altató). A már korábban említett kínai szokások megint feltűntek, egyre gyakrabban-pl.: a büfögés, a krákogás és köpés, illetve a nem válaszolás ha kínaiul kérdezek tőlük. De a nagyi aranyos volt, aki mellettem ült, mert oda akarta adni a sütijét, amit én nem fogadtam el (lehet,hogy emiatt „elveszti az arcát”, vagyis megsértődik, ahogy ezt minálunk mondani szokás).

Persze nagyon kedvesek a külföldiekkel, ami leginkább a mosolygásban nyilvánul meg (ahogy azt majd Beijingben megtapasztalhattuk.) Körülöttünk villámlott az ég, rázkódott a gép, és amikor fölkapcsolódott a villany, és a kapitány karattyolt valamit ukránul, már azt hittük, hogy lezuhanunk... senki sem értette, így mindenki a helyén maradt és turházott tovább. Ne tessék ám azt hinni, hogy ez a férfiak privilégiuma, mert a hölgyek is előszeretettel művelik (bár ők lehet, hogy más miatt). A gépen beépített tv is volt az ülések hátulján, természetesen inaktív állapotban. Fülhallgatóról meg ne is álmodjon az ember.

A landolás után az volt számomra a meglepő, hogy az egyik kínai lány (nevezzük xiaojie-nek) egy „köszi”-vel fejezte ki háláját, amiért segítettem a csomagokat megigazítani. Ez csak azért gáz, mert szép ízesen beszéltünk magyarul az út során, és Szandival hülyére röhögtük magunkat a kínai szavakon (a kedvencem a Budapest – bu-da-pei-si), meg a még Kijevben megtanult példamondatokon (Milyen szép ma az idő!, Meg szeretnénk nézni a Mennyek Temlomát! stb.)

Hulla fáradtan, smiley-val értékelve a határőr munkáját (komolyan, elektronikus feedback van kihelyezve!,) megérkeztünk a Középső Birodalom fővárosába, ahol hamarosan akklimatizálódtunk az ázsiai klímához (nemcsak a váróteremben működőhöz). A shuttle-buszra már nem fértünk fel, így fél órás várakozás és 1,5 órás út után beértünk a központba, a Qianmen dajie-hez. Ez egy nagyon szép, nagy és büdös, leginkább sétálóutcára hasonlító anomália, piros lampionokkal, föllógatott madárkalitkával (üres) és sok-sok mosolygó kínaival. Megmondani senki nem tudta (vagy nem akarta a Da-shi-lar utca helyét, de végül megtaláltuk, hála az intuíciónknak J.

Minden csomagunkat magunkkal cipelve, végül sorra jártuk a szállodákat, valahol fogadtak európait is, máshol meg elég átbaszósan utaltak a szemben lévő hostelre, hogy de márpedig nyugatiak csak oda mehetnek!. Épp megálltunk egyszer, amikor néhány perc múlva egy erősen hajlott hátú néni odament Szandihoz és elkezdte az esernyőjével ütögetni a bőröndjét, és ordibálva integetett, hogy menjünk innen elfele.

Később egy idős bácsi szívélyesen elkalauzolt minket, mert ő aztán tudja hogy hol van jó szálloda, Szandihoz kínaiul beszélt de a fontos kérdéseket (hogy pl. mennyibe kerül egy szoba) nem válaszolta meg. Hozzám fáradhatatlanul oroszul beszélt, hiába mondtam az otthon megtanult „Janyejapojemáju” formulát. Amikor megkérdeztük, hogy milyen messze van a szálloda, és merre van, mindig más irányt mutatott, így aztán inkább hagytuk őt egyedül sétálgatni a koszos és büdös utcán, mely érdekes módon egyre szűkebb és veszélyesebb lett. Lehet, hogy a vesénket mentettük meg ezzel!

Komolyan kezdem azt gondolni, hoyg 60 év felett azért járják az utcákat a vének, hogy idegenekkel, vagy a külföldiekkel beszélgessenek, s így húzzák az időt (végül is nem ő szakad meg a 4 csomag cipelése közben).

Még europid kinézetű arcokkal is találkoztunk, akik beajánlották nekünk a 8 legged frog nevű hostelt, ami tényleg laza hangulatú, flash hely volt, nagyrészt nyugati fiatalokkal, de sajnos nem volt 3 ágyas szobájuk. Mondtam hogy a dormba azért nem mennénk,  because we’re not so confident, sorry..

Így aztán az utca elején (ami még széles és talán nem adnak el kilóra, csak macska fekszik a bolt pultján meg hasonlók) találtunk szállást 320 yüanért összesen egy éjszakára. Ez kb 4000 Ft, ezt dobta ki a gép. A kedves xiaojie-k megint feltűnően mosolyogtak (most már én is), majd megmutatták a szobát. „Van net csak nem működik, illetve működik, csak a mi gépünk rossz” - mondták. Amikor nem hittük el, behozott a repairman egy villogó készüléket, amivel „bebizonyította”, hogy igenis van net..

Attól mi még nem tudjuk használni.

Budapest-Kijev

Budapest-Kijev

Már a taxiban elkezdődött a kaland, amikor sofőrünk közölte, hogy feltétlenül kóstoljam meg a sült pókot is, ne csak a grillskorpiót. Amikor kiszálltunk anyámmal az Árkádnál, csak kicsit fizettünk kevesebbet, mintha kivittek volna minket a reptérre. Érdekes díjszabásaik vannak.. Miután elbúcsúztam szeretteimtől, sikeresen leadtam csomagjaimat (végül alig nyomott 13 kilót, ami a megengedett 30-hoz képest elég jó) és becsekkoltam. Az utóbbi időben sok dolog megváltozott az életemben, így nem igazán tudtam átérezni a hiányt és a távozás fájdalmát…

A szendvicsek felbontásra kerültek, s hamarosan már a Kijev felé tartó repülőn találtam magam. Valahol elaludtam a mongol szavak magolása közben. Aztán már a tranzitban voltunk, ahol csigalassúsággal telt az idő. 21 óra múlva indul a gép, és egy közepes méretű terem szolgál az átutazók kényelmi szükségletek kielégítésére. Se büfé, se bolt. Kimenni a külső részbe csak egyszer lehet, amit szerencsére megcáfoltunk (bár az 5 dolláros víz azért elég gáz, főleg hogy a másik boltban ugyanaz a fél liter 1,30 euro).

Amerikai csövelős hangulat fogadott, mindenhol laptopok, i-padok, i-podok, i-touchok, egyformán nagy méretű yenkik.  szerintem még i-cook is volt.. mindenki a földön feküdt,mivel nem volt hely a kanapékon..így mi is a talajt választottuk, pedig gyanúsan dzsuvás volt. Később aztán a Tel-avivba menő gép utasai kedves produkciót mutattak be nekünk. A szokásos hajlongás és ritmikus ingás után még egy Klezmer-est hangulatát is megtapasztalhattuk, amikor hegedűvel és harmonikán játszva énekeltek és táncoltak (a buliban egy kis meghatározhatatlan formájú labda is részt vett, ami össze vissza pattogott az ima közben.) Erről videó is készült, melyet Dóri blogján nézhettek meg.

Eközben szerencsésen kiürült a váróterem, így mi is fekhelyhez jutottunk. Amikor a másnapi városnézést terveztük volna meg, s már térkép és útikönyv is a kezünk ügyébe került, hirtelen lekapcsolódott a villany – csak hogy segítse a munkánkat (sebaj, újratervezés!) .Amíg Dóri és Szandi a neten a pekingi szállást keresték a sötétben, én elhelyezkedtem a meditációhoz, és fél 2re már mindenki békésen szunyókált (csak az volt a furcsa, hogy már mindegyik kanapén feküdt valaki).

Másnap reggel kártyaparti volt, ahol lealáztak a canastában, majd igyekeztem a maradék szendvicseket is elfogyasztani. Itt jött a fordulat, mert megérkezett egy kínai csoport (akik végül velünk jöttek Pekingbe), és úgy körülálltak, hogy már nem is láttam ki tőlük..aztán jöttek az almacsámcsogások, meg a többi eleme a hagyományos kínai műveltségnek..

Viszlát szép hazám, innen már nincs visszaút!