2012. szeptember 27., csütörtök

Angoltanítás


Már megint vidék. Néha olyan unalmas leírni a múltat…. Valami olyasmi kéne, mint a merengő a hp-ben…

Úgy volt, hogy majd szólnak, hogy mikor indulunk. Ehhez képest megjelent délután 3kor a láma, hogy akkor mehetünk. Este 11re értünk le, 320 km aszfalt, 60 km földút.

A meghirdetett angoltanítás várakozáson felül sikerült. We was told that ”az is normális, ha alig jönnek el, a végén meg általában lemaradoznak az emberek”. Ehhez képest átlag napi 3 órát tanítottunk (én 4et, mert az orvosok külön voltak). És egyre többen lettek.

A lámával kocsival mentünk le szülőföldjére, Büreghangayba. Ő vezetett és a kocsi üléseire fehér csipketerítőt machináltak a kedves rokonok- csak hogy meg legyen a rang, kérem szépen.

Útközben megálltunk enni, és a tendencia csak növekedett: körülbelül úgy éreztük magunkat az egy hét alatt, mint az kezdő hízók az ólban. Minden nap 3-4 szeri étkezés+desszert (süti). Ez nagyon szép gesztus, csak azt nem vették figyelembe, hogy a szinte semmit sem mozogtunk. De hát kívülről csak annyi látszik, hogy fáradnak a tanárok…

Az 5,7,8,9-es osztályokat kaptuk meg, mert nincsenek hatodikosok. Hogy miért nem, az kérdezze meg az igazgatónőt és gondolkozzon el az előző bejegyzéseken (a „nektek milyen jó, hogy itt vagytok Ázsiában, tessék megbecsülni!”+ bájvigyor).

Alapvetően jól éreztük magunkat, csak az alapvető kettősségeken akadtunk fel. Mindenki kedves, de amint egyedül vagyunk vele, máris megváltozik minden. Nem tudom, feltűnt-e az embereknek, hogy egy angolul nem beszélő lámával éltünk együtt egy hétig-de azért mi nem beszélünk mongolul. Azt megértem, hogy esetleg még nem láttak fehér embert, vagy ha láttak, az is orosz volt. Még azt is, hogy egyszerűen hihetetlen számukra, hogy a saját nyelvükön szólunk hozzájuk. De az már nem elfogadható, hogy emiatt nem szolgálnak ki és hülyének néznek. Nem baj, más eszközök is vannak, például az erőfitogtatás. Sajnos Ázsiában ez szokás, nem egózás (az otthoniak, akik ismernek, tudják, hogy nem szeretek köcsög lenni, és kedves vagyok, de itt „szokás” a fölény. Nekem sem tetszett, de ez van. Ez nem a Bamby.)

Szépen haladtak a gyerekek, mivel egy nap 2 angol órájuk is volt. A hét végén vizsgát tartottam, melyen nagyon szépen szerepeltek. Mindenki tudott átlag 6 mondatot mondani önmagáról, és az írásbeli kérdéseket is jól megválaszolták. A 3 legügyesebb tanuló Snickers csokit, a többiek linzer-féle mongol süteményt kaptak.

Szakmai rész:

Az oktatási módszerek elavultak és visszatartják a gyerekek fejlődését. A nyelvóra leginkább egy biológiaórához hasonlít. Interaktív módszereket használtam, rajzolós, illetve szerepjátékokat, legtöbbször csapatmunkában, s ez nagyon megtetszett mind a gyerekeknek, mind a tanárnak. Javasoltam, hogy kicsit változtassanak a módszereken. Akkor van értelme a tanításnak, ha a tanulók megszeretik az adott tárgyat. Motiváció és jutalmazás!

Alkalmazkodni először a tanárnak kell - csak így várhatja el a megfelelő órai aktivitást, érdeklődést. Sokkal jobban odafigyeltek a gyerekek a Justin Bieber, Selena Gomez, Baagi & NoName énekesekre, mint a londoni látnivalókra. Amikor pedig a félelmetes állatokat vettük, valahogy jobban bement, mint az „Én iskolám”. Közben észre sem vették, hogy megtanulták az „I like/ don’t like” szerkezeteket, illetve használhatták az újonnan megtanult mellékneveket.)

Néhány példa:

 I like cat because it is sad.

I don’t like Justin Beaber because gay.

My favourite subject is Maths because it is interesting and crazy.

Másik alapvető probléma az osztályközösség. Mivel egy járási iskoláról beszélünk, mindenki ismer mindenkit, és a hatalmi rendszer alkotja az osztályközösség alapját (másutt is így van ez, csak nem érződik ilyen élesen). Volt néhány gyerek, aki nagyon tehetséges volt, azonban félt kiállni mások elé. Velem viszont jól elbeszélgetett - angolul. Az osztályba járt egy fogyatékos gyerek is, komolyan mondom ő volt az egyik legjobb.

Külön kihívás volt a felnőtt oktatás, mivel nagyon eltérő szinten lévő „tanulókat” kellet összehangolni. A haladó csoportot az angoltanárnő, és két egész jól beszélő iskolai (alkalmazott menedzser alkotta). Az orvosok csoport pedig a helyi kórház dolgozóiból állt, mondanom sem kell ez volt a legdurvább csoport. Amikor boltos szituációs játék volt, nem értették, hogy miért akarom mindenáron megvenni a vizet. „ Nem, nem, külföldinek nem adjuk el…” Az nem esett le nekik, hogy nem a valóság eljátszása, hanem a nyelvi készség fejlesztése a cél. A cigány vért nem kell tovább magyaráznom… aki nem érti, hogy mire célzok (immár többedjére), az kérdezze meg id. Szígyártó Györgyöt.

Lovagoltam is, életem második lovaglása az volt, hogy lóra pattanás után közölték, hogy tereljem haza kecskéket (kb. 200 db). A mongol nyereg nagyon speciális felépítésű: szinte lehetetlen leesni róla, viszont a férfiember ajándékát könnyen veszélybe sodorhatja. Később már jó hosszan tudtam megülni azt a bizonyos nyerget, mert a láma addig szertartást végzett a jurtában a család számára.

Egy szakrális helyre is elmentünk, ahol fejemmel megérinthettem a Bódhiszattva-fát (volt az kb 3 perc is). Nagyon jó érzés volt, közben pedig a sámán közel jött és a farkas hangját hallatta. Mintha valamit kaptam volna ott.

Kumiszivás dögivel, a végén még hiányozni fog otthon.. Az egész kirándulást a láma fizette (mondjuk mi dolgoztunk), de a végén, miután leborultam a kis kolostorban, 50 $-t raktam a katába.

That’s so far.

2012. szeptember 20., csütörtök

Tereldzs


Az amarbajaszgalanti kaland után Tereldzs következett. Először úgy volt, hogy a Hövszgöl-tóhoz megyünk, ami az ország ÉNy-i csücskében van (és nagyon nagy szám), de mivel épp nem ment jármű aznap, így sajnos le kellett tennünk erről.  Jelen úti célunk a „közel van UB-hoz és nagyon szép” típusú hely. Ahhoz képest 6 órába telt, mire odaértünk busszal.  Csak a buszmegállóban 1,5 órát vártunk: én a koreai írást igyekeztem bemagolni, Dóri és az afgán srác, aki velünk jött, pedig egy alkesz bácsival enyelgett (hogy milyen fontos a szeretet). Kissé nevetséges, hogy egyesek mennyire nem tudnak angolul, de ha mi mongolul beszélünk, akkor meg kiröhögnek. Ez azért érthetetlen számomra, mert pl. a múltkor  5 órán keresztül beszélgettem egy lámával a Kálacsakráról és a világ dolgairól – mongolul.

Na mindegy, itt még nagy dolog a fehér ember, ha nyugati, akkor orosz -  de tud angolul, mert nyugatról jött (így gondolkoznak ŐK). Welcome to Barbaristan!

A busz egyre tömöttebb lett, én a hálózsákomon és egy fél női seggen ültem – a motoron. Csak amikor leszálltam, vettem észre, hogy a telerágózott felület megolvadt, így tiszta rágó lett a hálózsákom. Közben Dórit teleköpködte fenyőmaggal egy kedves bácsi, és össze-vissza nyomorogtunk. Már megint hallani vélem a kedves full-extrás körülmények közt élő nyugati ismerősök/rokonok gondolatait: jajjj, de ez Ázsia, ehhez hozzá kell szokni, ez milyen nagyszerű és érdekes…. erről mindig az angol kisasszonyok romantikus enyelgése jut eszembe, akik tövig nyalt fenékkel, tejben vajban fürösztve álmodoznak a Nagy Kalandról, meg mindenféle izgalmakról (amit regényekből olvastak össze), mert hülyére unják magukat.

A buszmegállók nem egyértelmű helyeken vannak „kiépítve”, így ez is gyakori problémaforrás. Egyszer csak felszállt egy „pár”, de a fiú leszaladt a hátizsákjáért, a busz meg elindult. Legalább egy jót röhögtünk, hogy a busz után fut az istenadta – de végül szerencsésen utolérte.

Tereldzs környékén anno dinoszaurusz maradványokat fedeztek fel, így most az egész hely tele van rakva ízléstelen műanyag utánzatokkal…. szerencsére a természet is kitett magáért:  gyönyörű kősziklák, szakadékok, teknős formájú kövek találhatók szanaszét a határban (a teknős itt valami perverzió lehet,mert egy következő kirándulás alkalmával is láttunk egy csomót).

Ahogy leszálltunk a buszról, feltűnt, hogy egy másik „araboid” kinézetű ember integet (velünk jött egy busszal, ő volt az afgán haverja. Bár azt nem értem, h ezt miért nem tudta mondani, h ő is jön. Nem baj, itt nem kell érteni semmit!

A jurtaszállás minden képzeletet felülmúlt, mivel volt rendes tűzhely és elegendő fa. Most itt nem dzsidzsig, hanem dond (közepes) imé (nagyi) járt a „szállodához”, mivel azonban ő jól ismerte az afgán srácokat, viszonylag jól ment a sorunk (az itt azt jelenti, hogy kaptunk néha forró vizet, meg esetleg vajas teát).

Amikor ráfeküdtem az ágyamra, beszakadt, így közelebb kerültem az Anyaföldhöz. Ha egyszer hazaérek, olyan ágyam lesz, hogy mindenki a csudájára jár majd!
Mai napig érthetetlen dolog számomra, hogy miért van nyitva a fél teteje a jurtának…. biztos fűteni kell az eget (ez amúgy az általam látogatott jurták mindegyikében így van – mongol logika).

Kirándultunk, fürödtünk a helyi folyóban. Kompromittáló képeket nem töltöttem fel, nehogy valaki félreértse. Itt self-made obó épült fel. Mindenféle állati csontokat, koponyát, faágakat hordtam össze, paradicsomot nyomtam rá és körüljártam 3X. Itt bárhol találni csontokat, mert sikk megenni egy egész birkát „szalonnasütés” címén. Ilyenkor általában egy-két liter vodka is elfogy. Az vicces lenne, ha néhány év múlva kiemelt szakrális hellyé válna a kis „poén-obó”.  Lovagoltunk is (először egy nagyon béna, muja lovat kaptam, de aztán cseréltem,így megszerettem ezt a korábban sznobnak titulált „sportot”). Ételeinket önnön magunk készítettük, egy nagy vájling volt az edény amit közvetlenül a tűz fölé rakva használtunk. Nagyon finom kajákat csináltunk (csirkemellből, krumpliból, hagymából, gombából és fűszerekből valami pörkölt-féleséget). A közeli patak vizében, iszappal mosogattunk. Este jurta diszkó, másnap pedig hazajöttünk mikro busszal, aztán „normál” busszal. A városon átjutni annyi idő, mint vidékről felérni az ’agglomerációba”. Süsü jó kirándulás volt, bár utána két napig rosszul voltam.

2012. szeptember 13., csütörtök

Amarbajaszgalant


Hanem a macska.

 Éjjeli hideglelésem közepette Szandi szötyörgésére lettem figyelmes, aztán amikor odavilágítottam, láttam, hogy egy vörös cica fekszik mellette, egészen bekuporodva a lábához. A kis drága még tüsszögött is, aztán mivel le lett rúgva az ágyról, így a jurta szentségéhez, a tűzhelyhez andalgott (mert amúgy hideg van, de nagyon). Csak néhány perc múlva vettük észre, hogy van még egy macska, gyönyörű szürke színű. Miután szexezni próbáltak, de a vörös eléggé inaktív volt, így aztán egymáshoz bújva a tűzhely vészesen villogó narancsszín lángjánál leltek nyugodalmat. (Ezek után felmerült bennünk a kérdés, hogy nem kéne-e a cirmosokat is felvenni az ennivaló jószágok közé).

Másnap vettük észre, hogy mindkét állat beteg, és ülve a földig lóg a ragacsos bő nyál a szájukból.

A kolostorbejáró program jól sikerült, néhány fényképet is készítettünk…

Maga az Amarbajaszgalant a 3. legnagyobb kolostor az országban, de eléggé elhagyatott. Néhány épület a restauráció jeleit mutatja, más még csak hírből sem ismeri. A szertartás is egy külön felépített csiriviri jurta épületben volt (mert itt ez a sikk, szigorúan gyereklámákkal). Eddig sem értettem a mongol logikát, de most aztán pláne nem: tiszta szutyok az egész kolostor, de azért a hegyre felhúzták a sztúpát, meg a Congkápa parkot…”a kolostor úgyis csak mutatósba megy” - aztán lehet, hogy ők jobban tudják.

Néhány kutya is velünk jött, és hűséges társak voltak az úton. Mintha körbevezettek volna minket a régi épületek között. Komolyan kezdem elhinni az ezós mesét, hogy reinkarnálódott lámák. Mindegy, mert a napi jócselekedet megvolt a sok simogatással (az egyik még meg is engedte, hogy megkezeljem).

Étkezésre a magunkkal (nem) hozott élelmiszerkészletünket használtuk fel, aztán 2 nap után úgy gondoltuk, hogy ideje menni. A kobold bácsi azonban nem volt már itt, a Dzsidzsig imé (a kis öregasszony) pedig nem tudott autót vezetni. Bárki máshoz odamentünk, rögtön az „á, mi aztán nem megyünk Jubiba).

Jubi (fonetikusan) = Ulánbátor (ezt add össze!)

Mivel jó a beszélőkénk, összehaverkodtunk egy holland párral, akik csak úgy idejöttek elverni a phD-s lóvét. Mert mekkora raj már Mongólia. 2 motorral jöttek le Jubiból, de azért megkérdezték, hogy van-e zuhany a jurtában. Ezaz, gratulálunk! J

Természetesen nincs. Most szeretném eloszlatni azokat a téveszméket, melyek könnyen felütik a fejüket egy egzotikus ország kapcsán:

NEM OLYAN VICCES ZUHANY, KÖZLEKEDÉS, MELEG ÉS NORMÁLIS ÉTEL NÉLKÜL ÁLLANDÓ BIZONYTALANSÁGBAN LENNI ÉS KÖZBEN AZT FIGYELNI, HOGY HOGY RÖHÖGNEK KI, MINT HÜLYE TURISTÁT. VOLT OLYAN, HOGY 10 PERCE BESZÉLEK VALAKIVEL MONGOLUL ÉS ERRE MEGKÉRDEZTE HOGY TUDOK-E A NYELVÉN. VILÁGOS??!!

ELRÖHERÉSZNI A BLOGON,MEG NYOMNI A LÁJKOT A” JAJDESZÉPTÁJ” FÉNYKÉPRE NEM AZT JELENTI, HOGY EGYÁLTALÁN FOGALMAD VAN RÓLA, HOGY MI A * VAN ITT!!!!

Undorító.

 

Este együtt iszogattunk új olasz barátainkkal a szomszéd jurtában, abban a reményben, hogy majd velük elmehetünk Ub-ba. Ők a Golden Gobi nevű szálloda vendégei voltak, és nem lehet csak úgy beülni a 9 személyes mikrobuszba, amikor 5-en ülnek benne! Bezzeg amikor UB-ban a fullra még benyomnak melléd 2 nagyit meg 1 gyereket, az más.

Mondtuk neki, hogy sok pénztől esik el, ha nem visz el. Így is, úgyis elmegy a fővárosba, nem mindegy, hogy hány embert visz el? fejenként 25000 az már vmi..erre a segéd (Cicgé) közölte, hogy lehet, hogy a vendégei lehet, hogy rossz néven vennék, ha mi is mennék. Csak hozzáteszem, hogy kb. ingyen fuvaroztak egy cseh lányt az olaszokkal együtt…

Meg hogy mi közös képet készítettünk az ő (Cicgé)„barátaival?? Úgy tűnik, jó barátságot lehet kötni anyagi alapokra építve.

A sofőr (Cogó) meg össze-vissza röhögcsélt, meg  hogy majd meglátja. A kis holdképe… Miután bement Dzsidzsig iméhez, még puhatolóztam Cicgénél, mire benyögte, hogy „he especially don’t like you” (angolt tanít amúgy a nő, és még meg is tud szólalni – a kettő nem mindig jár együtt). És persze a lányok rajtam kérték számon, hogy mi lesz már…

És akkor az engem senki nem szeret, mindent én csináljak, engem röhögnek ki, stb. ez meg is viselte a gyomromat, majdnem behánytam.

Végül elvittek minket elég jó áron, még ebédet is kaptunk, közben sok jó mongolságot tanultunk, nevetgéltünk, halat vettünk útközben (pedig gyerekek, Mongóliában nincs hal! hm1), és őszintén megmondva, élveztük az utat.

A pénz nem boldogít+nehéz a mongol nyelv. Miután az egyik olasz (mindkettőt ugyanúgy hívták), állandóan viccelődött a szuper Cogó+Cicgé párossal, néhány mongol kifejezést megtanítottak neki (a jobb oldal az olasz kiejtése):

Csi hoorhon sú dé = cikúrkesú (Jól nézel ki)

Szeehn szeehn ohnúd = szorin szárin oknút (itt szép lányok vannak)

Minii nir …= az én nevem (minii=my, nir=name; nagyon bonyolult…)

Simone, az olasz fél óra után ki tudta mondani hogy minii nir Simone.

2 perc múlva: Minii Simooonee!
Ez rosszabb,mint a világvége…