Angoltanítás

Már megint vidék. Néha olyan unalmas leírni a múltat…. Valami olyasmi kéne, mint a merengő a hp-ben…

Úgy volt, hogy majd szólnak, hogy mikor indulunk. Ehhez képest megjelent délután 3kor a láma, hogy akkor mehetünk. Este 11re értünk le, 320 km aszfalt, 60 km földút.

A meghirdetett angoltanítás várakozáson felül sikerült. We was told that ”az is normális, ha alig jönnek el, a végén meg általában lemaradoznak az emberek”. Ehhez képest átlag napi 3 órát tanítottunk (én 4et, mert az orvosok külön voltak). És egyre többen lettek.

A lámával kocsival mentünk le szülőföldjére, Büreghangayba. Ő vezetett és a kocsi üléseire fehér csipketerítőt machináltak a kedves rokonok- csak hogy meg legyen a rang, kérem szépen.

Útközben megálltunk enni, és a tendencia csak növekedett: körülbelül úgy éreztük magunkat az egy hét alatt, mint az kezdő hízók az ólban. Minden nap 3-4 szeri étkezés+desszert (süti). Ez nagyon szép gesztus, csak azt nem vették figyelembe, hogy a szinte semmit sem mozogtunk. De hát kívülről csak annyi látszik, hogy fáradnak a tanárok…

Az 5,7,8,9-es osztályokat kaptuk meg, mert nincsenek hatodikosok. Hogy miért nem, az kérdezze meg az igazgatónőt és gondolkozzon el az előző bejegyzéseken (a „nektek milyen jó, hogy itt vagytok Ázsiában, tessék megbecsülni!”+ bájvigyor).

Alapvetően jól éreztük magunkat, csak az alapvető kettősségeken akadtunk fel. Mindenki kedves, de amint egyedül vagyunk vele, máris megváltozik minden. Nem tudom, feltűnt-e az embereknek, hogy egy angolul nem beszélő lámával éltünk együtt egy hétig-de azért mi nem beszélünk mongolul. Azt megértem, hogy esetleg még nem láttak fehér embert, vagy ha láttak, az is orosz volt. Még azt is, hogy egyszerűen hihetetlen számukra, hogy a saját nyelvükön szólunk hozzájuk. De az már nem elfogadható, hogy emiatt nem szolgálnak ki és hülyének néznek. Nem baj, más eszközök is vannak, például az erőfitogtatás. Sajnos Ázsiában ez szokás, nem egózás (az otthoniak, akik ismernek, tudják, hogy nem szeretek köcsög lenni, és kedves vagyok, de itt „szokás” a fölény. Nekem sem tetszett, de ez van. Ez nem a Bamby.)

Szépen haladtak a gyerekek, mivel egy nap 2 angol órájuk is volt. A hét végén vizsgát tartottam, melyen nagyon szépen szerepeltek. Mindenki tudott átlag 6 mondatot mondani önmagáról, és az írásbeli kérdéseket is jól megválaszolták. A 3 legügyesebb tanuló Snickers csokit, a többiek linzer-féle mongol süteményt kaptak.

Szakmai rész:

Az oktatási módszerek elavultak és visszatartják a gyerekek fejlődését. A nyelvóra leginkább egy biológiaórához hasonlít. Interaktív módszereket használtam, rajzolós, illetve szerepjátékokat, legtöbbször csapatmunkában, s ez nagyon megtetszett mind a gyerekeknek, mind a tanárnak. Javasoltam, hogy kicsit változtassanak a módszereken. Akkor van értelme a tanításnak, ha a tanulók megszeretik az adott tárgyat. Motiváció és jutalmazás!

Alkalmazkodni először a tanárnak kell - csak így várhatja el a megfelelő órai aktivitást, érdeklődést. Sokkal jobban odafigyeltek a gyerekek a Justin Bieber, Selena Gomez, Baagi & NoName énekesekre, mint a londoni látnivalókra. Amikor pedig a félelmetes állatokat vettük, valahogy jobban bement, mint az „Én iskolám”. Közben észre sem vették, hogy megtanulták az „I like/ don’t like” szerkezeteket, illetve használhatták az újonnan megtanult mellékneveket.)

Néhány példa:

 I like cat because it is sad.

I don’t like Justin Beaber because gay.

My favourite subject is Maths because it is interesting and crazy.

Másik alapvető probléma az osztályközösség. Mivel egy járási iskoláról beszélünk, mindenki ismer mindenkit, és a hatalmi rendszer alkotja az osztályközösség alapját (másutt is így van ez, csak nem érződik ilyen élesen). Volt néhány gyerek, aki nagyon tehetséges volt, azonban félt kiállni mások elé. Velem viszont jól elbeszélgetett - angolul. Az osztályba járt egy fogyatékos gyerek is, komolyan mondom ő volt az egyik legjobb.

Külön kihívás volt a felnőtt oktatás, mivel nagyon eltérő szinten lévő „tanulókat” kellet összehangolni. A haladó csoportot az angoltanárnő, és két egész jól beszélő iskolai (alkalmazott menedzser alkotta). Az orvosok csoport pedig a helyi kórház dolgozóiból állt, mondanom sem kell ez volt a legdurvább csoport. Amikor boltos szituációs játék volt, nem értették, hogy miért akarom mindenáron megvenni a vizet. „ Nem, nem, külföldinek nem adjuk el…” Az nem esett le nekik, hogy nem a valóság eljátszása, hanem a nyelvi készség fejlesztése a cél. A cigány vért nem kell tovább magyaráznom… aki nem érti, hogy mire célzok (immár többedjére), az kérdezze meg id. Szígyártó Györgyöt.

Lovagoltam is, életem második lovaglása az volt, hogy lóra pattanás után közölték, hogy tereljem haza kecskéket (kb. 200 db). A mongol nyereg nagyon speciális felépítésű: szinte lehetetlen leesni róla, viszont a férfiember ajándékát könnyen veszélybe sodorhatja. Később már jó hosszan tudtam megülni azt a bizonyos nyerget, mert a láma addig szertartást végzett a jurtában a család számára.

Egy szakrális helyre is elmentünk, ahol fejemmel megérinthettem a Bódhiszattva-fát (volt az kb 3 perc is). Nagyon jó érzés volt, közben pedig a sámán közel jött és a farkas hangját hallatta. Mintha valamit kaptam volna ott.

Kumiszivás dögivel, a végén még hiányozni fog otthon.. Az egész kirándulást a láma fizette (mondjuk mi dolgoztunk), de a végén, miután leborultam a kis kolostorban, 50 $-t raktam a katába.

That’s so far.