Beijing-Erlian
Már a szálláson vagyok, sokak már láttak néhány képet, amit
méltóztatott feltölteni az illegális közösségi oldal a népköztársaság
internethálózata segítségével (amúgy csak most esik le, mekkora hülyeség lenne,
amikor ennyien vannak…?). A történet lényege az, hogy szobánként 98 jüanért
szállunk meg a kínai.mongol határvárosban, Erlianban. Holnap megyünk a reggel
10 órás busszal a mongol oldalra, Dzamín Údba (a mongol helységeket kiejtés
szerint írom le).
Előző este még Csomag Shirley-vel találkoztunk ( a
kínai-mongol horcsin kontakt-nő), akivel egy kínai pizza hut-ban ittunk
gyümölcslevet. Vagy 2 órát beszélgettek Matyival, mi meg igyekeztünk nem
bealudni, miközben agyunkkal a mongol mondatokat ültettük át magyarra. Nem
engedte kifizetni a számlát, így aztán bárhogy erősködtünk, ő hívott meg
minket.. Sok érdekességet tudtunk meg a Kínában élőmongol kisebbség, a
horcsinok életéről. Leginkább földet művelnek, és általában hajdinát (azaz
tatárkát) termesztenek.
Ijesztő, hogy mennyi mindent elfelejt az ember, ha nem írja
le. Már egészen összekuszálódtak a fejemben a kínai emlékek (remélem hasonló
módon a szerelmi bánat is eltűnik mihamarább). Meg akartuk mászni a nagy falat,
de az otthoni mandzsu tanár (Olivér) kicsit félreinformált minket, illetve
kifelejtett bizonyos információt a Dórinak írt üzenetből, pl.: hogy a 68-as
busz, ami odavisz, az nem indul onnan, ahová visszahozza az embereket, hanem ki
kell menni Peking szélére, mert onnan indul. Csakhogy mi ezt nem tudtuk, így
bolyongtunk össze-vissza, kicsit megedződtünk testben, lélekben és végül Matyi
elkérte az egyik kínai boltban a pasas mobilját, amivel föl tudta hívni a
Csomag Shirleyt (akinek a neve maradjon még mindig titokban) 2 jüanért. Én meg
vettem egy fagyit, hogy ne legyen gáz a szitu.
Végül vissza kellett menni egy megállót a 13-as metróval (!), és onnan
egy rózsaszín külvárosi szakaszon végig menni (olyan, mint nálunk a hév és kb.
fél óra a menetidő) egészen egy 870-es buszig. Ami méltóztatott nem jönni
(Kínában nem egyértelmű, hogy a másik irányba menő busz hol áll meg), így aztán
a napon ültünk, melegedtünk, mire lassan előjött a busz. Onnan még sok-sok idő
(bealudtam) és végül az istenverte 68-as busz, amivel végigmentünk. Kb. délre a
nagy falnál voltunk. Pekingben nagyon párás az idő és nagyon meleg van. Aki
volt Nepálban az képzelje el, hogy még plusz 10° fokkal van melegebb és arányaival
büdösebb.
Következett a nagy fal. Bár a világ 8 csodájának egyike, mégsem
tekintem pl. egy Kheopsz-piramisnak. A Han-korban kezdték el építeni és a
Ming-dinasztia idején fejezték be. Már a kezdetben sem jelentett különösebb
védelmet, és csak később állt össze a tulajdonképpeni „Nagy Fal”. Maguk a
kínaiak nem nevezték így, hanem nyugati mintára adták ezt a nevet neki. Feladatának tehát soha nem felelt meg, viszont úgy tűnik, a kínaiak a jövőbe láttak: nagyszerű turistalátványosság lett belőle később.
Mi egy olyan szakaszt másztunk meg, amely nem a legmagasabb,
de nagyon szép kilátás nyílik a hegyekre és a többi szakaszra. És persze ember
is kevesebb van…
A kalap- és pólóárusok már messziről ordibáltak: luká luká,
csipa, luki és egyéb „sinobrit” szavakat használva (kb.: have a look at it?,
cheaper, etc.). A legviccesebb mégis az, amikor kínaiul válaszolunk, hogy
köszi, de nem kérünk. A hőségtől való védelem miatt Matyival feltekertük a
pólónkat a fejünkre, így félmeztelenül ijesztgettük szegény kínaiakat. Maradandó
látványban lehetett részük, mert néhányan még le is akartak fényképezkedni
velünk.
Miután kimásztuk magunkból az erőt a 35 fokon, kerestünk egy
buszt, ami visszavisz minket a Sárkánymocsárba (Longze)., ahonnét metróval
mentünk be a központba.
Utána shopping, kajálás és csicsika.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése