Beijing-Erlian

Beijing-Erlian

A vonatút Erlianig nagyon jó volt, összeismerkedtünk egy csapat mongol diákkal, akik szintén a mongol állami egyetemen tanulnak. Így nemcsak barátokra tettünk szert, de mongol nyelvtudásunkat is fejleszthettük. Majd ubiban (Ulánbátor) találkozunk velük.  Azt mondták, hogy nagyon szépen beszélünk a nyelvükön, s mivel ezt később minden helyi megerősítette, a végén még el is hittük, hogy mongol xilér szen jeren.

Alvás, evés, röhögés-röviden ez történt kb. fél napon keresztül. Kifejezetten kellemes volt a vonaton, az emeleten meditálni - egészen a Roxfort expresszen éreztem magam.

A határvárosba érve először egy nagyon puccos szállodába mentünk be, ahol nagyon drágán adtak volna nekünk szállást (3 ágyas nincs és kész!). Ezután a másik irányba mentünk, ahol viszont szuper áron 98 jüan/nap kaptunk szobát. Együtt vacsoráztunk a vonatos mongol haverokkal, így autentikus élményben volt részünk. Megkóstoltattam velük az otthonról hozott almapálinkát, és teljesen készek lettek tőle. A „rangidős” csávónak elég is volt az egy feles. Én bárányos tésztát, a lányok bódzos levest ettek (a bódz olyan, mint a wantan, tésztába csomagolt hús). Közben tovább folyt a beszélgetés, és a szomszéd asztalnál ülő franciák irigykedve bámultak, hogy mi európai létünkre hogyhogy beszéljük a mongolt, és ráadásul folyékonyan.. YEE!

 A pekingi, sőt a nyugati viszonylatokhoz képest is szép és tiszta volt a szoba. Még wi-fi is volt, amit korlátlanul tudtunk használni (ez sajnos nem tett jót a szerelmi bánatnak, mert a youtube-ra tévedve csupa érzelmes számot hallgattam meg. Bi: mó).

Reggel 8kor elhagytuk a szállást, és mentünk a buszpályaudvarra. Kiderült, hogy a busz csak fél 2kor indul, így sok időnk maradt addig. Vettünk kaját elvitelre (kínaiul rendeltünk!). Utána elmentünk a postára, ahol közölték, hogy onnan nem adhatunk fel levelet Európába, ezért elküldtek minket egy másik helyre, amit nem találtunk meg, pedig kb. még 5 embert megkérdeztünk. Szerintem nincs is olyan épület..  Furcsa egy város ez az a Erlian. Mivel Belső-Mongóliában van, mongolul is ki vannak írva a feliratok, de mongolul senki sem beszélt velünk. Pedig már láthattuk, hogy jól beszéljük a nyelvet. Amikor mongolul beszélő hölgyeket kérdeztem, rögtön átváltottak kínaira, és ijedt arckifejezéssel adták az értetlent…biztos azt hitték, hogy valami ENSZ ügynökök vagyunk, és a kisebbségi életszínvonalat mérjük fel turistának álcázva. Senki sem beszél mongolul, még a postán sem (de akkor minek van kiírva? valszeg politikai okokat kereshetnénk, ez mindenkinek önálló feladat.)

Az indulás előtt 2 órával már készülődés, nagy zsivaj volt. Itt az a módi, hogy sorba lepakolják a bőröndöket, ragasztott szatyrokat egymás mögé és így kígyóformát alakítanak ki (amitől nem lehet elférni). A ragasztás külön téma, meg is beszéltük, hogy csinálunk majd egy ilyen órát a suliban. Ha van hagyományos műveltség (az egyik kedvenc óránk..), akkor legyen modern műveltség is. De nem akárhogy. Mert kérem, ennek módszertana van: külön terminológiával, ki ragaszt, ki segít, ki nézi... A ragasztó neve (Szkoccs, a márkáról), jobbról, avagy balról tekerik-e rá. Ha szakad, ha tépik, milyen hangja van. Külön feladat a ragasztó nyújtása, amivel spórolni lehet (a mongolosok, most valszeg röhögnek). Így mindenki kb. 5-6poggyászt visz fel a buszra, egyenként 10 jüanért. A beszállás külön harc, mindenki elsőnek akar felérni. Ez iit még Kína, izgulni kell. Vajon lesz-e hely, hányadikként szállunk fel, juj!!

Kiszúrtunk egy nagyon egyedi csapatot, akik mint valami rajhalak követik egymást: az észak-koreaiak. Mellükön a nagy vezér képe látható, vörös háttérrel. Nagyon kedvesek, és szinte mindegyiken napszemüveg van. Még mosolyogtak is, szerintem azt hitték, hogy a Kezdeti Ők országából való. (mivel az országnevek általában nemzetközi szavak, ezért kitaláltunk kódokat, jelen esetben Oroszországról van szó)

A határátkeléssel semmi baj, s már meg is érkeztünk a mongol oldalra, Dzamín Údba.