Kijev-Peking

Kijev-Beijing

Innentől maradok a pinyin átírásnál. A repülőút olyan hosszúnak tűnt, mint amennyivel rövidebb volt a tényleges repülési időhöz képest (5 órával a jövőben vagyunk). A kedvelt ukrán légitársaság már nem okozott semmilyen meglepetést rendszertelenségével és a kiszolgálás körülményeivel kapcsolatban. 2X kaptunk enni, 2X hideg és 2X meleg innivalót. Kispárnát adtak, de pokróc már csak néhány utasnak jutott (ez azért volt szívfájdalom, mert az az agymenése az ukránoknak, hogy  a légkondit maxon kell nyomatni, és ki sem lehet kapcsolni).

Bár a jegyünk egymás mellé szólt, mégis egy idős kínai házaspár mellé ültem le, mivel 2-3-2 az ülések elrendezése (tehát Szandiék mellett ülök, de mégsem). Az időt poénkodással töltöttem el, illetve megint sok mongol, illetve kínai szót sikerült megtanulnom (komolyan, nálam ez az altató). A már korábban említett kínai szokások megint feltűntek, egyre gyakrabban-pl.: a büfögés, a krákogás és köpés, illetve a nem válaszolás ha kínaiul kérdezek tőlük. De a nagyi aranyos volt, aki mellettem ült, mert oda akarta adni a sütijét, amit én nem fogadtam el (lehet,hogy emiatt „elveszti az arcát”, vagyis megsértődik, ahogy ezt minálunk mondani szokás).

Persze nagyon kedvesek a külföldiekkel, ami leginkább a mosolygásban nyilvánul meg (ahogy azt majd Beijingben megtapasztalhattuk.) Körülöttünk villámlott az ég, rázkódott a gép, és amikor fölkapcsolódott a villany, és a kapitány karattyolt valamit ukránul, már azt hittük, hogy lezuhanunk... senki sem értette, így mindenki a helyén maradt és turházott tovább. Ne tessék ám azt hinni, hogy ez a férfiak privilégiuma, mert a hölgyek is előszeretettel művelik (bár ők lehet, hogy más miatt). A gépen beépített tv is volt az ülések hátulján, természetesen inaktív állapotban. Fülhallgatóról meg ne is álmodjon az ember.

A landolás után az volt számomra a meglepő, hogy az egyik kínai lány (nevezzük xiaojie-nek) egy „köszi”-vel fejezte ki háláját, amiért segítettem a csomagokat megigazítani. Ez csak azért gáz, mert szép ízesen beszéltünk magyarul az út során, és Szandival hülyére röhögtük magunkat a kínai szavakon (a kedvencem a Budapest – bu-da-pei-si), meg a még Kijevben megtanult példamondatokon (Milyen szép ma az idő!, Meg szeretnénk nézni a Mennyek Temlomát! stb.)

Hulla fáradtan, smiley-val értékelve a határőr munkáját (komolyan, elektronikus feedback van kihelyezve!,) megérkeztünk a Középső Birodalom fővárosába, ahol hamarosan akklimatizálódtunk az ázsiai klímához (nemcsak a váróteremben működőhöz). A shuttle-buszra már nem fértünk fel, így fél órás várakozás és 1,5 órás út után beértünk a központba, a Qianmen dajie-hez. Ez egy nagyon szép, nagy és büdös, leginkább sétálóutcára hasonlító anomália, piros lampionokkal, föllógatott madárkalitkával (üres) és sok-sok mosolygó kínaival. Megmondani senki nem tudta (vagy nem akarta a Da-shi-lar utca helyét, de végül megtaláltuk, hála az intuíciónknak J.

Minden csomagunkat magunkkal cipelve, végül sorra jártuk a szállodákat, valahol fogadtak európait is, máshol meg elég átbaszósan utaltak a szemben lévő hostelre, hogy de márpedig nyugatiak csak oda mehetnek!. Épp megálltunk egyszer, amikor néhány perc múlva egy erősen hajlott hátú néni odament Szandihoz és elkezdte az esernyőjével ütögetni a bőröndjét, és ordibálva integetett, hogy menjünk innen elfele.

Később egy idős bácsi szívélyesen elkalauzolt minket, mert ő aztán tudja hogy hol van jó szálloda, Szandihoz kínaiul beszélt de a fontos kérdéseket (hogy pl. mennyibe kerül egy szoba) nem válaszolta meg. Hozzám fáradhatatlanul oroszul beszélt, hiába mondtam az otthon megtanult „Janyejapojemáju” formulát. Amikor megkérdeztük, hogy milyen messze van a szálloda, és merre van, mindig más irányt mutatott, így aztán inkább hagytuk őt egyedül sétálgatni a koszos és büdös utcán, mely érdekes módon egyre szűkebb és veszélyesebb lett. Lehet, hogy a vesénket mentettük meg ezzel!

Komolyan kezdem azt gondolni, hoyg 60 év felett azért járják az utcákat a vének, hogy idegenekkel, vagy a külföldiekkel beszélgessenek, s így húzzák az időt (végül is nem ő szakad meg a 4 csomag cipelése közben).

Még europid kinézetű arcokkal is találkoztunk, akik beajánlották nekünk a 8 legged frog nevű hostelt, ami tényleg laza hangulatú, flash hely volt, nagyrészt nyugati fiatalokkal, de sajnos nem volt 3 ágyas szobájuk. Mondtam hogy a dormba azért nem mennénk,  because we’re not so confident, sorry..

Így aztán az utca elején (ami még széles és talán nem adnak el kilóra, csak macska fekszik a bolt pultján meg hasonlók) találtunk szállást 320 yüanért összesen egy éjszakára. Ez kb 4000 Ft, ezt dobta ki a gép. A kedves xiaojie-k megint feltűnően mosolyogtak (most már én is), majd megmutatták a szobát. „Van net csak nem működik, illetve működik, csak a mi gépünk rossz” - mondták. Amikor nem hittük el, behozott a repairman egy villogó készüléket, amivel „bebizonyította”, hogy igenis van net..

Attól mi még nem tudjuk használni.